A Kihűlő, északi nyár (1998) c. kötetből

 

 

EZ LESZ MAJD

 

Lk 17,29-31

 

 

Az ajtók megtagadják a kulcsokat,

a fák leveleiket az ősztől,

a gyümölcs szedetlenül a kertben –

 

A végső, a vad lecsupaszodásban

telefonfülkék s termek magánya,

az utolsó levél a ládákban,

a ládák kulcsai szétdobálva –

 

Ez lesz majd akkor, kifordult hangunk és

mohó pillantásaink bábele,

kapkodásunk a fényképek után,

a tárgyak után, az illatok után,

 

mert ez lesz: a kétségbeesés láza,

mintha bármit is megtagadhatnánk vagy

magunkkal menekíthetnénk innen.


 

 

 

EGY KÉSEI KÖLTŐ NAPLÓJÁBÓL

 

 

A Nagy Szellemi Világválság utolsó éveiben jártunk,

amikor rendeletileg korlátozták

a teleírható papírlapok nagyságát.

Hat sorból állhatott egy vers,

ha bolhányi betűkkel írtál, hát nyolc.

A ragozás megszűnt, a szótövek gyászleplekben.

Attól a naptól kezdődően minden tollat begyűjtöttek,

minden könyvet, minden füzetet –

és személyenként egyet-egyet osztottak ki.

Gondolkodni csak indokolt esetben. Passzióból tilos.

Ha a kvótánál többet olvastál, könyvedet

ponyvára cserélték. Legnagyobb kincsed a Bibliád.

Rejtetted vánkosod alá.

Azután a tévénézés lett kötelező,

azután a pletykalapok nyilvános olvasása.

Ha szabotáltál, hát nézhetted magad.

 

– – –

 

Most, amikor ezt a tizenhat sort papírra vetem,

a Nagy Szellemi Világválság már múlt.

Más idők járnak, szerencsére: az iskolában

újra fakultatív tantárgy az írás,

újra fakultatív tantárgy az olvasás.


 

 

 

NAPLÓ, 1994-BŐL

 

 

Egy szombat reggel, mert eszembe jutott,

ébredés után a főtérre mentem,

a legdrágább kávéházba, s mert enyhe

október volt, a teraszra rendeltem

sorban svájci kiflit, kakaót, japán

tortát meg kávét, s ez oly egyszerű volt,

akár rágyújtani, vagy akár az ősz,

a délelőttbe forduló város, a

tarka, benépesülő utcarészlet,

a sikongó, vetemedett síneken

tízpercenként eldöcögő villamos,

mint Pessoa városából egy szelet –

és semmi, de semmi több. Így volna jó:

most menjünk oda, mondanám, és mennék.


 

 

 

A LÁNYOK…

 

 

A lányok, akiket szeretek,

elalvás előtt Dvořákot hallgatnak

és hosszú hálóingben kuporognak az ágyon,

gyertyafény mellett. Kollégiumi szobájuk ajtaján

rajzok és cédulák lógnak, a hűtőben

mindig tartanak házibort, a tükörre

filccel felírják: „Jó reggelt, napot és éjszakát!”,

és aludttejből is főznek túrógombócot.

Ha átölelem őket, népdalokat dúdolnak,

a piacra együtt, kosárral karjukon mennek,

és szívesen járnak mezítláb. A lányok,

akiket szeretek, sohasem festik a hajukat,

szoknyájuk hosszan lobog a szélben,

erdők fényképeit rakják a plafonra

és a vázába napraforgót állítanak.

Ha nyár elején hazautaznak,

a képeket másokra testálják,

falevél-csokrokat tűznek a falra,

öngyújtót hagynak az asztalon, ceruzákat és sót,

és üres szekrényük polcán a takarítónő

az almás püspökkenyér receptjét leli.


 

 

 

KIHŰLŐ, ÉSZAKI NYÁR

 

 

Az idő túledzett csontjait ki ropogtatja hosszan?

Kinek akad még bátorsága villanyt gyújtani este?

Félrehúzni a függönyt? Az idő túlvemhes derekát,

az idő összetört pálcáját ki lóbálhatja nyíltan?

Az idegen hálójú pókok neszezése az estben,

ami meghallható még. Az alkonyat sóhajtozása.

A távoli harangok zenéje, a folyópart okos

beszélgetése velünk, a folyópart süppedő hangja,

szava és hallgatása. Kihűlő, északi nyár. Maradj.


 

 

 

FÉLEK; ESNI KEZD

 

 

ne hagyj magamra, félek; esni kezd

és én rettenetekkel töltöm meg

ágyam, a szobát, kínnal töltöm meg

poharamat, az álom ellibben

 

arcomról, ne hagyj magamra, félek;

esni kezd, elsiratom a szádat,

látom elmerülni a szobákat,

kínnal töltöm az időt, emléked

 

marad csak itt; és félek, és félek


 

 

 

A TERASZ

 

 

sakktábla csupán

fehér és bordó négyzetek

zord geometriája

zár vigasztalan rendbe

centizi ki a lépéseket

a nyugágy az asztalláb helyét

a lábtörlő csíkját

a roskatag lépcsőn

rettentő szigorba

száműzve mindent

mi mozog tűnődik nyaral

s az erőtlen gyomok

e repedés mentén

mint kúsznának följebb

vadszőlő indákkal

a kátránypapír csonkján

és a szórt fény a falon

és körben a pókok a hangyák

és állsz a nyaraló küszöbén

néző egy tenger túlpartján


 

 

 

LÁZADÓ VERS, OKTÓBERBEN

 

 

Elég a szobából,

a falak lakótelepi szimmetriájából.

Őrült kivégzőosztagok dübörögnek így,

ahogy az írógép menetel második hete.

Kitágulni, élénkülni, bejárni utakat –

bujkálni megyek a Várhegyen, kései Balassa,

térdemben ágyúfüst, véremben piszok,

torkomból végvári énekek – –

megyek megsemmisülni, megráncosodni, elégni,

miként a som, a csipke, a koravén kökény.


 

 

 

SOROK EGY CIGARETTADOBOZRA

 

 

Megfejtettem a füstöt, érvénytelen a parázs,

minden arc mögé egy életet álmodtam,

minden csöndbe egy dallamot,

egyedüllétbe egy kézfejet

 

És láttam az elmúlást, láttam a hiányt,

csillagokon túli fényben a múltat,

perceink mészfehér csontjait, porát

 

Ha elmondható még valami, mondjuk el újra:

nem múlt el semmi sem, egyezzünk ki a hideggel,

érintetlen lapjaimat még megtölthetik a betűk,

még rokonaim lehetnek a felajzott fiatal testek,

minden kifosztott szempár az én szemgödröm lakója


 

 

 

VÁLASZ

 

 

Istenről miért nem írsz

verset, kérdezte tegnap

valaki, annyi témád

van, Róla sohasem szólsz,

pedig összehozhatnál

néhány himnikus strófát,

egy-két eredeti kép,

cizellált mondat, ennyi

az egész, de te hallgatsz,

tán félsz hitvallást tenni –

kavicsokat rugdaltam

közben, gesztenyéket és

kupakokat. Mindvégig

ugyanarról beszélek.


 

Az Elúszik, beköszön (2002) c. kötetből

 

 

EMLÉKSZOBA

 

 

Megsárgult nyomatok, faragott tollszár, tinta,

Voltaire és Goethe portréja, Homér mellszobra,

por, teáskannán körbefutó naplemente,

a falra akasztott puskákon elmúlt erdők

illata, egy szék lábánál utazóláda,

megrogyott szárú csizma, a sarokban rokka –

hol a szál, mely pörgésének értelmet adna,

mely idegként feszülne testén?

S hol a kéz, csitítani a pörgést, a sajgást?


 

 

 

LÁGYABBAN, LÁGYABBAN

 

 

Lágyabban, lágyabban: megenyhülnek

a pirkadatok és az ablakok

kinyílnak sorban.

 

Minden évszakban a másik három

dereng, süt, a kályhák salakjában

a liget fái.

 

És minden szobában ugyanaz a

dallam, ugyanazok a mondatok

halnak el, kelnek.

 

Nyílnak és zárulnak: elhullajtjuk

a folytatást egyetlen gondolat,

taktus közepén.


 

 

 

BELGIUMBA UTAZOM

 

Petrik Lászlónak

 

 

Hét év múlva, ha majd ezt versbe írom,

egy flamandszőke lány lesz az alkalom,

vagy a fűszeres illat egy pékségből,

jégágyra fektetett halak egy pulton,

dermedt csigák, merev ollójú rákok,

kagylók kehellyé tárult koporsója,

a tengeri sünök mangószín vére –

hét év múlva, ha mindezt versbe írom,

egy sosem-volt hon ölt testet a lapon,

egyszerre belga, portugál és angol:

fura, ám kedélyes városállam, hol

barokk utcácskákat porosz sorházak

ölelnek, s a szecessziós paloták

fölött ott strázsál pár gótikus templom.

Tucatnyi arca lesz, s mind-mind csak jelmez,

ha akarod, Oxford, ha úgy tetszik, Bécs,

közös senkiföldje, hol bárki lakhat,

még hét év, s ha a kész portrét kezedbe

nyomom, majd találgatod, merre is jársz,

miként kerül egymás mellé Torino,

Pécs, Leuven patakjának kis hídjai,

a Szajna, a brüsszeli virágszőnyeg,

Győr főtere és egy háztömbnyi Krakkó.


 

 

 

ELÚSZIK, BEKÖSZÖN

 

 

Gyerekkor az is, ahogy a gyóntatószék

a falra árnyékot vet, s amint a késő

délutáni napfény elúszik, beköszön,

kettősük felváltva élesedik, sápad,

a bűnökben pácolt deszkák felragyognak,

s az utcára lépve végül a repkénnyel

futtatott homlokzat is olyan, mint régen,

a levelek erezete, a párkányon

matató bogár, a galambok násztánca.


 

 

 

ANTIBES, MARSALA, TROUVILLE

 

 

Azok a tengerparti városok talán nem is

léteznek. A hosszú, lapos part vitorlásokkal, a móló

magnézium-fénye, a házak éles kontúrja

alkonyattájt, az ég, a mészkő sziklák: a festők

kóklersága az egész. Néha Csontváry kezdi rá, néha

Kandinszkij, vagy a francia impresszionisták.

A tengerparti városokban mindig koranyár

van, mindig koraősz, langyos keleti szél fúj és

sirályok rajzanak. Nem történik soha semmi:

a halászok könnyű vásznakban járnak, az öböl

estéről estére gyönyörű, s a zöldes parti

lépcsőkön halpénz szárad. Az élet ott szép lehet,

gondoljuk, de nem érzünk vágyat, hogy kipróbáljuk.


 

 

 

KÁVÉHÁZI NŐ

 

 

Mint fókák a tengerparton, fedetlen

combjai úgy pihennek egymáson,

derengik át a félhomályt. Egészen

könnyű az este. Könyvem az asztalon

sápad, s míg blúza takarásában

mellei ívét találgatom, rúzstól

vérzik egy jégkocka. Kézfeje lebeg:

ragadozó ujjbegyei között

csókjai ritmusára enyész, pulzál

a dohány. Velem van, pedig mással.


 

 

 

MEGVALLANÁLAK, MEG ÉN

 

 

Mint újszülött macskakölyök, vakon kereslek.

Megvallanálak, meg én, de oly unalmasak

e mondatok, hogy inkább kertekről beszélek

s filozófiáról, megspékelve csipetnyi

iróniával. Múlt éjjel, egy kiskocsmában

mindenhatóságodról vitáztunk, s jómagam

azon a véleményen voltam: a hétnapos

teremtéstörténet stimmel, ám megeshet, hogy

csapnivalóan biliárdozol. Ha csend van,

minden egészen más. Ha csend van, azt gondolom:

reggel verébcsapat voltál, délben nyikorgó

játszótéri hinta, vagy egy kislány éneke.

A kocsmából sörtől szédülten ténferegtem

haza, rettentő mellékutcákon, rettentő

alakok között. Angyalaid hordoztak, hogy

kőbe ne üssem lábamat? Magányos voltam

és annyira védtelen, hogy senki sem bántott.


 

 

 

(ELVESZEJTETT ÉN SZÉP KERTEM

 

 

álmomban arcomhoz hajol,

szemhéjam barkával fedi.

Magadra maradsz, suttogja,

felmagzott fűre pergeti

tenger szirmát a barackfa,

s a tíz tő pünkösdi rózsa

elnyílik egyetlen éjjel.

Alkonyatok enyhe rúzsa:

pára gyöngyözik a füvön,

a betonon csigák csíkja.

Párnámon kuporog, virraszt,

magadra maradsz, ásítja.

Ne menj még, dongja egy darázs,

az űrt soha meg nem szokod,

a hintaágy tehetetlen

béna, a körtefa zokog –

 

Álmomban arcomhoz hajol,

szemhéjam szirmokkal fedi.)


 

 

 

ELÉGIA

 

 

Benépesül megint a szín.

A tetszhalott felül, vizet

hozat, fakaszt. A sóskaszín

rügyek mögül leselkedem.

 

Füvet okád a megrepedt

beton, a hársfa langyosan

piheg. Csupán a kezdetet

tudom: felesleges leszek,

 

faág tövén virág-kolonc,

sövény, mi túl magasra nő,

megunt öleb, gyerek, tolonc-

-tulaj. Benépesül, kihal.


 

 

 

ÚJRA

 

 

Szilva sötétlik az esti homályban,

az ízek, a régiek, újra megérnek

e kései nyárban, e tétova, hallgatag

alkonyatokban, a bokrok alól mikor

eltünedeznek az árnyak, a mély-lila

csokrok, a lóhere méhei, s már csak

a szilva sötétlik a hirtelen estben,

az illatok úsznak, a fák sutyorognak,

a tört cserepekre telepszik a gerle,

a pára a könyvlapot ívbe csavarja vagy

átvonalazza, az ízek, a régiek,

újra megérnek e lusta melegben,

a szilva, az alma lehuppan a fűbe,

a csöndbe, az őszbe – e tétova, hallgatag

alkonyatokban a szilva sötétlik,

a zsarnoki ujjak a még-üde lombokon

átfurakodnak.


 

A Gondolj néha Zalalövőre (2005) c. kötetből

 

 

 

MENNYIT ÉR

 

 

Az még csak hagyján, hogy a középkorban

a krakkói hóhér kivégzésenként

négy groszyt kapott, hogy ez volt a bére –

a valódi kérdés az, ugyan mit

jelentett akkoriban négy groszy

futotta-e belőle fajátékra

kócbabára, lenvászon szoknyára

hány tojást, kiló krumplit adtak érte

a piacon, hány véka lisztet ért

egy magasba tartott, csöpögő fej

egy átnyisszantott csigolya mennyit –

no és miket álmodhatott a hóhér

hazaadta-e rendesen a kosztpénzt

büszke volt-e rá a felesége

mondták-e a gyerekei mérgükben

játék hevében: vigyen el a hóhér


 

 

 

SOM, EGRES, ÁFONYA

 

 

A háncskosárba szedett som, a gyékényre

borított egres, az áfonya, a szeder,

a harmatos fekete ribizli túlél,

a kúpba pakolt narancs, a banánfürtök

mögött is halmukat látom majd, a frissen

mosott aróniát, a szedret, az epret,

a háncskosárba szedett ribizlit, málnát,

ízük sajtokon, sülteken, szeszeken túl

is felsajog, nyelvem rejtekén áttelel,

fogkrém nem oldja, szájpadlásom zugába

épült, február végén is ott lesz, ott lesz


 

 

 

EGÉSZEN APRÓ

 

 

A vizitációs nővérek kolostorának

kertjében, pár perccel este hét óra után

egy idős apáca sepri az utat, egészen

apró és egészen halk, derekán kékeszöld

kötény, lábán elnyűtt papucs, a hatalmas platán

törzse el-eltakarja őt, a középkori

kolostorfal árnyékot vet egy bogárra, bódult

virágok, bódult szótlanság, macska kerülget

egy pocsolyát, Krisztus kőszobrára rigó száll,

feketerigó üldögél a Megváltó karján


 

 

 

NYÁRI ALMA

 

 

A nyári alma, emlékszem, a nyári alma

illatára emlékszem még, a jégesőre,

a csöndre, a jégeső utáni kertre, hol

csöndben szedtük a fűből a csatakos almát,

a számtalan sápadt vértanút, az elszórtan

búvó tetemeket szőnyegbombázás után,

a golyókra, a nedvre, a megbarnult húsra,

a golyó ütötte sebekre emlékszem még,

a pillanatra, amikor tudtam: egy nyári

délután, meglásd, így csap majd minket is földhöz

az égi átok vagy áldás, átok vagy áldás


 

 

 

FEHÉRSÉG

 

 

Ó, fehér, fehér, fehér. Fehér parasztingek

a szekrényben, vállfára akasztva, sorban,

némán dagadó vitorlák villanyoltás után.

És tejként csorgó fény az ablakon át.

És papírlapok a padlón,

gazdátlan lebegő jégtáblák

szobám tengerének horizontján.


 

 

 

GONDOLJ NÉHA ZALALÖVŐRE

 

 

Melyikünk,

ugyan melyikünk emlékszik a többnapos

kirándulásra, amikor egy órára

Zalalövőn is megálltunk, s a tájházban

egy helybeli asszony hosszan ecsetelte

Zalalövő történelmi szerepét, mit

alátámaszt a római kori emlék

(nem emlékszem, híd, út vagy csatorna) amott,

Zalalövő határában, s egyre nagyobb

hévvel beszélt a magyar múlton

végigsöprő száz cudar viharról, mikkel

bástyaként dacolt a tényleges főváros,

Zalalövő, a kifosztott könyvtárakról

és porig égett templomokról, amikről

csak hírből hallott a kultúra központja,

Zalalövő, s mi álltunk, negyven vihogó,

figyelmetlen kamasz, melyikünk emlékszik?

Röhögtünk vagy negyedórát, milyen lelkes

az öreglány, totál lokálpatrióta –

ennyi volt az egész. Tizenhat év telt el,

s mégis: időről időre eszembe jut

az a túlbuzgó falusi asszony, a gúny

régesrég elmaradt mellőle, igen,

olykor gondolnom kell Lövőre, miközben

sok száz falun utazom át, miknek nevét

azonnal feledem. Valamit mégis csak

tudott e fejkendős, anonim professzor,

hisz megtanultam, úgy fest, egy életre, hogy

Zalalövőn római kori emlék, bár

tudásom falában ez mákszemnyi tégla.

Hogy szemernyit is taníts, lőj túl a célon.


 

 

 

SIKER

 

 

A felvidéki körutazás

utolsó előtti napján,

Árva várának tövénél

két hallgatag lány s jómagam

(a tanárnőre fittyet hányva)

többé-kevésbé szándékosan

lemaradtunk a csoporttól,

s a szerpentinről letérve

nekivágtunk az erdőnek,

eltévedni. Sarjadó füvön

bandukoltunk a még-kopasz

fák között: elöl egy szőke,

almaarcú szépség, ki maga

elé mosolygott és csak dúdolt,

mögötte egy fiúsra nyírt,

csengő hangon kacagó lány

Cseh Tamás-dalokat danolt,

s végül tizenhat évesen

én, ki már akkor is verseken

törtem a fejem, s eldönteni

sehogy sem tudtam, elsőként

melyikükbe habarodjam.

Naplementéig mentünk, mígnem

egy rossz műútra értünk, hol száz

méteren belül tábla adta

hírül, a diákszálló merre,

és elszomorodtunk nagyon,

hogy nekünk még ez sem sikerül,

mi még eltévedni sem tudunk,

mi lesz így velünk az életben,

nem visszük sokra, az biztos – –

 

Az almaarcú pár évre rá

férjhez ment, elvált, férjhez ment,

elvált, kiténfergett így-úgy

Amerikába, majd vissza,

inni kezdett, de elunta –

a csengő hangú lány pedig

idén tavasszal öngyilkos lett,

még-kopasz fák és sarjadó fű,

egy marék altató és a gáz –

mégis sikerült eltévednünk –

és én is, és jómagam is

azóta is csak keresem,

hol az ösvény, az út, a szállás,

az értem aggódó tanár,

a busz, amely hazáig visz.


 

 

 

HALLGASD CSAK

 

 

Hallgasd csak, miként dermednek, tűnnek,

oltják ki egymást sorra a hangok, a tér,

az utca kohójában hogyan olvadnak

eggyé, tompulnak visszhanggá, úsznak,

de ki tudja majd elviselni a csendet,

a tátogó szájak, a puszta fák sorát,

a fényesre csiszolt tükrök, a vásznak,

a kisimult redők, a hómező előtt

megállni melyikünk tiszta és bátor


 

 

 

TERÉZ

 

Kosztolányi Iloná-ja nyomdokán

 

 

Teréz, Teréz,

neved igéz,

négy szótagja

gurul, gurul,

kilenc fejet

ledönt, tekéz,

így heherész:

Polgár Teréz.

 

Te gyöngy, te rész,

cukor, te méz,

ízlelgetem:

Teréz, Teréz,

neved igéz,

négy szótagja

tengerre néz:

Polgár Teréz.

 

Szél, ha támad,

ha cseperész,

azt dünnyögöm:

Teréz, Teréz,

felhő oszlik,

vihar csitul

amerre mész,

Teréz, Teréz.

 

Színed ragyog,

szemed csillám,

ráhunyom majd,

rá a pillám,

ez az arany,

e bronz, e réz

téged idéz,

Polgár Teréz.

 

Hiába nagy

ez a hangár,

hol fel-alá

fut, rohangál

száz szerb s bolgár,

egy sem lehet

olyan, mint a

költő Polgár.

 

S itt a város,

az aszfaltos,

a büdös, rút

és váteszi,

hol serényen

lót-fut, jár-kel,

dolgát teszi

Polgár Teri.

 

Teri, Teri,

hangod meleg

és éteri,

nyugalommal

telis-teli,

az éhezőt

finom szóval

megéteti.

 

Máskor a csend

leg-legalján

ott heverész

Teréz, Teréz,

s ki vele tart,

sohasem fél,

hogy átveri

Polgár Teri.

 

Csupa t, e

és r, csupa

é, csupa z:

e karcsú t

termetedé,

e hetyke e

ugyan másé

lehetne-e,

 

e tip-top r

földre teper,

e szabad é

mosolyodé,

s e zordon z

ezé-azé,

de biztosan

nem Terézé.

 

Agglegények

szép légvára,

te kincsestár,

te rézbánya:

ha hazudnék,

vigyen kánya,

Polgáréknak

Teréz lánya.

 

Te lelőhely,

te rézbánya,

Tatabánya,

Terézbánya:

nem tagadom,

e vers bizony

merész, merész,

Teréz, Teréz.


 

 

 

KÖZÖSSÉG

 

 

Kérded, miért van szükség

az egyházra, mi az, hogy közösség.

 

Felelem erre, hogy hétfőn,

Gyertyaszentelő napján templomban

voltam, egy lengyel pap misézett

és olaszul prédikált, a kórus

latinul énekelt, a körmeneten

egy fiatalasszony mellé kerültem,

nagyon egyszerű nő volt, a -ba rag

helyett azt énekelte, hogy -ban,

kézenfogva vezetett két csöppséget,

a kislány kezében hatalmas baba,

oly nagy, hogy szinte csak vonszolta,

a jobbomon ültek egy fejkendős néni

mellett, balra Teréz anya nővérei,

indiaiak, négerek, a pad szélén

egy szerelmespár, fátylas, fűszín

kalappal egy nyugdíjas tanárnő,

szomorú arccal egy lapszerkesztő,

összekulcsolt kézzel a felesége,

és ott ült még zsidó barátom, ki

harminckét évesen bérmálkozott

egy bencés monostorban, ott ült vele

a kedvese, kinek bátyja Rómában pap,

ott ült zsámbéki költőtársam, ott a sárvári

káplán, ott volt még Parancs János,

ki alig öt éve halott, Rónay György,

Kodály, Pilinszky is ott, Krakkó

sok ezer egyetemistája, egy feketehajú

kamaszlány a támlára borult,

a faragott angyalok szájából csend

csordogált ránk, a hajasbaba

szoknyája felcsúszott, műanyag combja

fölött elővillant a bugyi, ott ültünk

mind a hosszú templomi padon,

a czestochowai Szűz ikonja alatt,

felálltunk, hallgattunk, térdeltünk,

ugyanazt vallottuk, ugyanazt kértük,

ültünk a faragott oldalú padon,

szemünkben gyertyalánggal, kiszakadva

az időből.


 

 

 

AZ A RENGETEG

 

 

Igen, a fákban, a fák koronájában,

az ágak és gallyak labirintusában,

a gallyacskák tövén, a rügyekben, igen,

a rügyek feszülő, pattanó kúpjában,

vagy a levelek mintás erezetében,

haragoszöld húsuk erős rostjaiban,

a lomb fodrai közt megbúvó árnyakban,

és a kéreg páncélja alatt bolyongó

nedvekben, az évgyűrűkben, a göcsörtök

és a csomók ősanyagában, a gesztben,

a gyökérzet torzonborz hajszálaiban,

hajlaton kapaszkodó eres karjában,

igen, a fákban ott rejtőzik mind a négy

őselem: üstökük a szél birodalma,

szoborként tornyosulnak a levegőbe,

levelükön csillog a hajnali harmat,

lombjuk minden esőcseppet feltartóztat,

mindhalálig sátrat vernek egy tenyérnyi

földön, bokájukról föld pereg, lábujjuk

közéből föld, és derekukban ott lobog

a világ összes kandallójának lángja –

 

igen, a fában, egyetlen árva fában,

ceruzánál is vékonyabb palántában,

havat sem látott csemetében, fél tucat

levelet lengető suhancban, e suhanc

egyetlen levelének darabkájában,

első kis rügyének esetlen héjában,

egyetlen fácskának egy porcikájában

ott az egész erdő, a föld minden fája,

ott a szél, a víz, a tűz, a hamu, a gyász,

ott az a sűrű, sötét,

az a rengeteg.


 

 

 

MINDENT ISMERÜNK

 

 

Mindent ismerünk, mindenütt jártunk,

minden helyzetben megfordultunk

behunyt vagy tágra nyílt szemmel,

mindent tudunk, mindent olvastunk,

fejünkben száz regényhős ölelkezik,

sző ármányt és ostromol várat,

száz bajvívás után piroslik a hó,

száz héjapár csapdos az avaron,

fonnyadt dinnyehéj úszik a Dunán,

mindent kóstoltunk, megvettünk, láttunk,

minden telefonszám, irat a zsebünkben.

Csak hát a szív bölcsessége, fogyatéka.

Csak hát a könnyedség. A tét nélküli láz.

Csak hát felülni az ágyban és

nekiindulni a fáradt reggelnek.


 

40 haiku (2007)

 

 

 

40 HAIKU

 

 

 

félig még tele

útszélre dobott flakon

újév hajnalán

 

 

 

hópehely sorsa

ahogy szélcsendben

egy friss húgytócsába hull

 

 

 

hol gurulhat most

a nyolc éve ellopott

kempingbiciklim

 

 

 

a tél halotti

leple alatt ugrásra

készek a sejtek

 

 

 

a vadszőlő-bogyótól

télen égszínkék

a rigók piszka

 

 

 

ablak közében

éhhalálra ítélve

gubbasztó kis pók

 

 

 

kitapogatni

gyerekkorom szobrának

hófödte arcát

 

 

 

egy prostituált

arcán a púder

a szitáló esőben

 

 

 

maga ugye pap

kérdte a szajha

pedig pólóban mentem

 

 

 

salétromos házfalak

előtt ragyognak

az örömlányok

 

 

 

unalom-fényű

száz üres szemét

nem hunyja le a tömbház

 

 

 

nézz csak meg jól szólt

én is egy szempár vagyok

s lehunyta lassan

 

 

 

a szokott módon

ahogy még soha

olyan gyöngéden durván

 

 

 

ha két tekintet között

a senkiföldjén

reked egy mondat

 

 

 

erdőnyi fa nőtt már ki

sok kedves holtam

csontjai közül

 

 

 

nevem melyik betűje

kopik meg előbb

a sírkövemen

 

 

 

hajolj most fölém

idegen kéz tekintet

ne férjen közénk

 

 

 

mennyeknél nagyobb

hatalmas tömeg

a mi magányosságunk

 

 

 

a kirakati

próbababának

szerelmet vall egy koldus

 

 

 

kilencszáz éves sóhaj

egy román templom

csupasz oltárán

 

 

 

hány ezer bűn ivódott

egy gyóntatószék

deszkafalába

 

 

 

e szenten itt az

ólomüvegablakon

átragyog a fény

 

 

 

hányadszor sír fel bennem

az a tíz éve

kicsúszott mondat

 

 

 

ha minden könyvet

mit eddig kiolvastam

egymásra tennék

 

 

 

analfabéta

írta valaki

a könyvtár kapujára

 

 

 

olvasni úgy lenne jó

mint a könyvlapra

hulló esőcsepp

 

 

 

ahogy az élet

kertben felejtett könyvét

lapozza a szél

 

 

 

remek lehet odaát

gondolják ők is

ott a túlparton

 

 

 

a gyerekkori zápor

azóta is ott

dobol a tetőn

 

 

 

ez a legszebb park

mondta a vak nő

az eldobált szemét közt

 

 

 

hajnali bolond

évekig vándoroltál

önmagad körül

 

 

 

ravatalozó

tetején a hajnalról

daloló rigó

 

 

 

a város betonjában

egy életen át

a kertről verselt

 

 

 

rég holtak lábnyomai

egy szemétdombra

került szőnyegen

 

 

 

ugyanaz a park

de a fák törzsén már más

az alkonyi fény

 

 

 

anyám utolsó

lekvára legutolsó

cseppjének íze

 

 

 

nárcisz bimbója

ősszel egy parkban

a hajnali fagy előtt

 

 

 

elgázolt macska

merev szemében

egy másik kocsi fénye

 

 

 

takarodj innen

súgta fülembe

feltűnően kedvesen

 

 

 

oly könnyen lépni

mintha nem utoljára

látnád e teret


 

Újabb versek (2004–2007)

 

 

 

BALATONPART, ŐSSZEL

 

 

Csak még ez a sirály szálljon el,

csak ez a néhány hangos szárcsa,

és leereszkedik az égből

az elmúlás vasrácsa,

 

a levelekre rozsdát perget,

halott méheit előhányja,

s a parti nádast felégeti

október őrlángja.

 

A nádasban hamvadunk mi is,

elnyel minden élőt e ketrec,

nem lehet kimászni, testeket

egymásra hiába fektetsz.

 

Elhamvad a káposztalepke,

a szitakötő, a lódarázs,

ledönt a tűz könyörtelenül,

mint a kígyómarás.

 

Csak még ez a pók, ez a csiga,

csak ez a néhány hangos szárcsa,

és leereszkedik a földre

az elmúlás vasrácsa.


 

 

 

BEFEJEZETLEN LEVÉL BELLA ISTVÁNNAK

 

 

István, kit mindig csak

a hátad mögött neveztelek Pistának,

kilenc nappal a temetésed után

tudnod kell, hogy továbbra is

a hallgatag mesterem vagy,

 

és így lesz ez később is, kilenc hét múlva,

és kilenc hónap elteltével újjászületsz bennem,

leemellek egy polcról, az arcod visszakéred,

habcafatos korsók mellett és füstben

ülsz majd a Bécsi Szelet vendéglőben,

vagy a szigligeti strandon, ha megkérlek szépen,

sakkozol velem és bemattolsz,

 

hallgatag mesterem, hallgatag bátyám,

három évvel vagy idősebb apámnál,

ki hatodik esztendeje halott,

szakállas pártfogóm, szakállas apám,

lengyelül beszélgettünk és Chopint játszottál,

 

régebben azt hittem, olyan könnyű ez: élni.

Nem kell hozzá sok, csak két-három

barát, ruha, vonatjegy, igaz könyv,

olyan könnyű ez: élni, elheverni

a padlón vagy fűszálat rágva egy réten,

a szerepek szabadon fölcserélhetők,

Ábelből lehet Káin és Káinból Ábel,

 

a hallgatag mesterem vagy,

István utcai holt. Gondolj majd rám,


 

 

 

EZ MIND KÖLTÉSZET

 

 

Költészet az, amikor januárban

egy muslica aszott tetemére lelünk

a függöny alatt, az ablakpárkányon,

és tenyerünkön a konyhába visszük,

ahol ünnepélyes külsőségek között

egy virágcserépbe hantoljuk.

Az is költészet, mikor novemberben,

egy huzatos aluljáróban, ütött-kopott

vörös rózsát veszünk egy nénitől,

pedig nincs kinek adnunk, senki sem vár,

a virág illattalan és meglehetős drága,

ahogy visszük az utcán, letörik a feje,

és kezünkben a csupasz, tüskés szárral

megyünk tovább, konokul a szélben.

És még az is költészet, mikor reggel

kinézünk az ablakon, és a szemközti tetőn

meglátjuk egy antenna elvágott drótját,

ahogy az eresz alatt kapálódzik a szélben,

és arra gondolunk, milyen magányos


 

 

 

HA NINCS ÖTVENHAT

 

 

Ha ötvenhatban

a nagyapám úriember lett volna,

akkor nem lennék magyar költő,

csak néhány szót tudnék magyarul,

nem éltem volna Krakkóban,

nem szeretném a pozsonyi kiflit;

ha ötvenhatban

a nagyapám rendes, én a világra sem

születek tizenhat évvel később,

a golyókkal mintázott Pesten.

Ha ötvenhatban

a nagyapám úgy dönt: nem egyedül

lépi át a határt, nem hagyja itthon

a nejét és tízéves lányát, búcsú

nélkül szökve, kalandvágyón, sunyin,

ha magával cipeli őket Amerikába,

akkor a lány, vagyis anyám, tizenkét

esztendő elteltével nem figyel fel

egy újpesti vívóteremben az apámra;

akkor a lány, vagyis anyám, New York

Cityben lakik, lassan elfelejt magyarul,

férjhez megy valami ügyvédhez, szül neki,

szül egy fiút, mondjuk, hogy éppen engem,

felnövök ott, vagy Los Angelesben,

logisztikát tanulok és marketinget,

és húszéves koromban befizetek

egy akciós körútra Európában.

Ha nincs ötvenhat,

a nagyapám marad, egy szocialista vállalat

nyugdíjasaként hal, s nem hagy rám pénzt,

mit négy éven keresztül élek fel Krakkóban;

ha ötvenhatban

a nagyapám úriember lett volna,

most nem lennék magyar költő,

csak néhány szót tudnék magyarul,

nem ismerném a Túró Rudit,

Pilinszky hangját, Szárszót és Tihanyt,

szervusz helyett azt mondanám: hi!,

e családi történetre: story,

ötvenhatra: history.


 

 

 

KÉT VERS A HAZÁRÓL

 

 

I. Rendszer

 

Kalász Mártonnak, vigaszul

 

 

Ez a mondat Cézanne-tól,

mit tizenhét éve, fél életemmel ezelőtt

citált nekem egy lány,

a kanapén ült, nyári ruhában,

ez a mondat Cézanne-tól, hogy egy művésznek

azt sem kellene tudnia, milyen rendszer van

éppen az országban, mert nem az a dolga,

ez a mondat, és Cézanne, a fél életem,

és ötödik éve, hogy az a lány halott,

könnyű nyári ruháját melyik szekrény őrzi,

a kanapét hová nyelte a föld,

és én folyton tudom (tudni vélem),

milyen a rendszer az országban,

ahol élek (tartózkodom)


 

 

 

II. Közeg

 

Ács Józsefnek

 

 

Marad egy országra emlékeztető hely,

de az emlékek is gyorsan fakulnak,

micsoda mondat, ilyet csak mi tudunk,

a világnak ebbe a zugába utaltak,

zug alatt értve a fél földrészt,

az ott lakó cinkos társakat,

egy amerikaitól efféle szavakat ne várj,

se azt, hogy megértse, mi ebben a rémséges-szép,

mért jó, ha remeg a gyomor, csak vállat vonna:

„ha nincs megelégedve, mért nem áll arrébb

egy házzal”, házat vagy hazát, Istenem,

hogyan is mehetnék, bizonygatnám, egy orvos

bármely országban operál, egy szerelő

ausztrál fogóval is meghúzhatja a csapot, a pap

spanyolul is feloldoz, bárki elmehet, bárki,

de ki nyelvében él, közeget sohasem válthat,

biztosítási ügynök a villanegyedben,

zokniárus egy szupermarketban


 

 

 

KIRÁNDULÁS

 

 

Hajolj el, itt jön az ág, utolsó

erejével az arcodnak támad,

minden rostját megfeszítve

mutatja, él még és erős,

méltatlan a korai halálra,

a hajnali fagyok őt ne marják,

rajtad torolná meg a novembert,

itt jön az ág, komor és fürge,

pókháló-zászlót lenget és

pihét, szúnyogok és legyek

múmiáit, levéltetvek

temetője sötétlik a tövén,

mennyi sír, mennyi fölösleges

halott, micsoda bőség

a veszteségben, mi elmegyünk,

ő itt marad, nézd, milyen tüskés.


 

 

 

KÖLTÖZÉS

 

 

Ha megveszem a pesti garzont,

a mostaninál kisebb lakást,

vagyis azt a kertes házat,

a várostól nagyon messze,

vagyis azt az üres telket,

melyen majd a faház kinő,

pontosabban öröklakást

Krakkó egyik bérházában,

szóval, ha majd elköltözöm

a főtéri faluszélre,

az alföldi hegyek közé,

a tóparti belvárosban

magasodó lapos völgybe,

jó lesz-e majd végre nekem,

vagy oda is saját magam,

önnön sebem, hadam viszem,

érkezik-e menedékem,

nyugtom, békém, esti csöndem,

milyen lesz majd virradatkor

szobám színe, ágyam nesze,

milyen lesz majd kelni, lakni,

verset írni ott, úgy, akkor.


 

 

 

NEM MEGY

 

 

Azután sokat utaztam. Részt vettem

egy láncos túrán a Beszkidekben,

Krakkótól Varsóig barangoltam

a Visztula mentén, mindig abban

a városkában aludva, ahol éppen

rám sötétedett; három hetet töltöttem

egy faházban az Alacsony-Tátrában,

elvonatoztam Ulmból Litvániába,

Krakkóból Brüsszelbe, onnan Párizsba,

vörösboros birkapörköltet ettem

egy szlovén szőlőhegy pincéjében,

zötyögtem, átszálltam, várakoztam,

letekert ablaknál hallgattam éjjel

az erdőt, a műszerfal őrfénye mellett –

de hiába, mert mindenütt makacsul

ugyanazt leltem: önmagam elől soha,

egyszer sem futhattam el, nem megy,

nem lehet csak úgy megszabadulni,

húsz liter benzin, egy vonatjegy árán


 

 

 

TÖMEGSÍR

 

 

Újév napján, késő délutánra

a bérház kukája színültig telt,

a tetejét már le sem hajtották,

égnek meredt az ünnepi szemét;

 

legfelül, valami reklámszatyrok alól,

egy falinaptár részlete kandikált ki,

nem tudom, melyik hónapnál nyitva:

15. szombat, Valér és Dezső;

 

a gyér fényben csak ennyit láttam,

s alatta: Etelka, Viola, Orbán,

22. szombat, Zénó és Jutta,

a többit eltakarta egy zsírpapír;

 

és szóltam: ez hát a kikötő,

ide száműzött benneteket

ez a még újabb esztendő,

rátok itt nincs többé szükség;

 

Valér, Dezső és Lázár, te szegény,

Auguszta, Teofil, ütött az óra,

a holt nevek helyébe újabbak lépnek,

másokat szögeznek a meszelt falra;

 

ki gyászol titeket, Ervin és Győző,

máris hiányoztok, István és Zsuzsa,

Isten veletek, András és György,

ez hát a kikötő, szegény Gáspár.


 

 

 

ÚGY VAN, A BARBÁROK

 

A barbárok mi voltunk.

(Adam Zagajewski)

 

 

Úgy van, a barbárok mi vagyunk,

a felperzselő, kegyetlen vadak,

tőlünk félnek a kunyhókban,

ellenünk áldoznak bikákat,

a mi isteneink nevétől

szűnik a templomok csendje,

borzad el minden áldozat,

úgy van, a barbárok mi vagyunk,

miattunk sápad a virradat,

a mi szavainkat képtelenség

dadogás nélkül kimondani,

a mi szánkból hallatszanak

farkasüvöltésnek a szavak.

 

Vissza a főoldalra